Carlyle múzeum

Amint megérkeznek a helyszínre, látják, hogy már kordont vontak a terület köré. A kordonon kívül sok bámészkodó áll, sőt már a helyi sajtó is kivonult nagy erőkkel, hogy tudósítsák a kialakult szituációt. A tömeg itt is engedelmesen szétnyílik előttük, amint ismét megszólaltatják a szirénát. Majd át is engedik őket a kordonon, és beállnak a blokádot adó rendőrautók közé.
Gyorsan kiszállnak, majd fedezékbe vonulnak a rendőrautó mögé az esetlegesen feléjük röpülő golyók elől. Alan ezalatt a csomagtartóhoz szalad és kiveszi a komolyabb tűzerőt adó felszerelést. Kialakult bandaháborús helyzet miatt ugyanis minden járőrt felszerelték M4A1-es gépkarabéllyal és sörétes puskával is. A sörétes puskát Jacknek adja, majd némi lőszert is ad neki. Magának hozott három tárat, amik közül egyet a fegyverbe csúsztat, de még nem élesíti ki. Tüzelő állást foglalnak el mind a ketten a jármű mögött.
Várják a parancsot. Egyenlőre azonban senki sem mozdul.

Úgy fest kezdenek beindulni az események, hiszen hívás érkezik a rendőrfőnök részére. Nagy valószínűség szerint nem a felesége van a vonal túlsó végén. Majd gondolkodóba esik. Hamarosan fel is veszi azt a jól ismert arcot, amit már látott néhányszor. De számukra semmit sem jelent, hiszen ők, azaz a közrendőrök, úgyis csak biztosítják a terepet. A munka nagy részét a kommandó hajtja végre. Ő legalábbis így gondolja.
Ekkor fordul oda hozzá a rendőrkapitány. Furcsa módon épp rajta áll meg a tekintete és őt szólítja. Feladata és nem is akármilyen feladata van a számára.
- Világos, Uram! – mondja katonásan. – Őőő… De előtte megnéznék valami tervrajzot a múzeumról. Még nem jártam benne, uram.
Ezen mondata után kissé megvakarja a fejét, majd várja a parancsnok utasítását. Reméli, hogy engedi megnézni azt a tervrajzot. Az ellenkezője eléggé ostoba lépés lenne, ő pedig nem úgy hallotta, hogy a rendőrkapitány ostoba lenne. Úgyhogy minden esélye megvan arra, hogy átfussa azokat.

Mindeközben odabent....

Daria szorosan a falhoz lapult. Szíve még mindig hevesen vert, tekintete ide-oda ugrált a többi túsz és a durva vonású, fegyveres túszejtők között. Remegő kézzel lejjebb húzta combján rövid piros szoknyáját... Reggel még jó ötletnek tűnt pont azt a combközépig érő, szűk piros szoknyát és azt a kedves krémszínű blúzt felvenni, az áttetsző ujjakkal. Elindulni sétálni, betérni a múzeumba, aztán még visszamenni az impresszionista gyűjteménybe, ahelyett, hogy továbbállna, mind mind olyan jó ötletnek, olyan magától értetődőnek tűnt...
Kettővel mellette az anyuka két gyerekkel halkan dúdolni kezdett, hogy megnyugtassa a kicsiket, ám az egyik túszejtő keményen rákiáltott. Ettől valaki felsikoltott, a vizenyős szemű szőke tinédzser pedig ismét szipogni kezdett. Daria egy ideig kotorászott apró piros táskájában, majd a magas, szemüveges férfin átnyúlva átadott egy zsebkendőt a lánynak. Az felnézett és valami mosolyféle jelent meg az arcán. Daria visszamosolygott, majd visszadőlt a falhoz. Az legalább hűvös volt és nyugodt, mintha semmi köze nem lenne ahhoz az őrülethez, ami itt folyik.
- Kedves dolog volt magától... -suttogta a vékony szemüveges férfi, Daria azonban csak megvonta a vállát és fáradt szomorúsággal válaszolt:
- Legalább úgy érezhettem, csinálok valamit...
- NEM MEGMONDTAM, HOGY NINCS DUMA?! -ordított fel az egyik különösen nagydarab fickó és meglendítette fegyverét, hogy puskatussal a beszélgetők közé vágjon. Daria ösztönösen oldalra húzódott, arca elé kapta a kezét, és onnantól meghúzta magát, némán emlegetve fel az összes ősi és mai istent, akinek a segítségében reménykedhetne, s akikben mindben hitt, de egyiket sem követett.

Követi a két megjelenő nyomozót a főnök kocsijához, majd szemügyre veszi a kiterített térképet. Nem igazán tanult ilyesmit, de követi a mutató ujjakat a térképen, hogy merre kell mennie. Szépen lassan kezd kiforrni az, hogy merre is menjen. Éppenséggel eléggé alapos utasításokat kapott, így nem igazán lesz nehéz dolga.
- Szóval derítsek fel, majd ha szólnak kapcsoljam le az áramot. – ismétli az utasításokat. – Értettem, uram.
Attól mondjuk tart egy kicsit, hogy nem fér be a szellőzőbe, avagy túl nagy zajjal lesz, hiszen nem egy vékony ember ő sem. De majd meglátja, hogy mi a helyzet, ha már ott van. Nagyon reméli, hogy nem lesz semmi gond.
- Jó lesz így, uram. – mondja még a kérdésre.
Ezt követően elveszi a csáklyát a nyomozótól, aki eddig tartotta, majd int a társának.
- Gyere csak ide, Jack. – mondja neki. – Kell egy kis segítség.
- Rendben van. – mondja, majd biccent a rendőrfőnök felé. – Uram.
Végül ketten elindulnak a megadott hely felé. Reméli, hogy bármiféle gond nélkül eljutnak a pontig, ahol fel tud mászni észrevétlenül. Jó nagy kerülőt tesz, hogy még csak véletlenül se fedezzék fel őket.

Igazán jónak indult a reggel. Felkeltem, vidám voltam. Tiburral végre előrébb haladtunk a leleteket illetően. Amióta kiderült, hogy a sárkányok állnak a középpontban, belevetettük magunkat a témába. Az internet nem csekély információ mennyiséget nyújtott nekünk. Valamint egy igen hasznos könyvet is sikerült megszereznünk. Moszkva igen messze van, de egy kis pénzbeni rásegítéssel elég hamar kiszállították. Legalább már azt is tudjuk, hogy klánokra osztják fel ezeket a teremtményeket. Az is egyre valószínűbbnek látszik, hogy mi a leszármazottaik vagyunk. Mára egy kis kitérőt terveztem. A múzeumba egy igen neves kurátor érkezett Kairóból. Beszélni akarok vele, igen informatív válaszokkal szolgálhat egy régebbi ügyem kapcsán. Talán még egy bizonyos ereklyét is megszerezhetek a jóvoltából. Szépen és jól indult minden. Kifejezetten pozitív benyomást tettem a fickóra. Nem voltam rest a legelbűvölőbb formámat elővenni. De, természetesen mindennek el kellett baszódnia. A csodálatosnak indult nap úgy dőlt magába, mint egy szánalmas kis kártyavár. Néhány, nem mellesleg igen barbár és ostoba ember kicibált minket a Professzor úr ideiglenes dolgozó szobájából az előcsarnokba vezettek minket. Jó néhány másik ember közé. Ha azt mondanám, hogy nem rettentem meg az első pillanatban, akkor hazudnék...de úgy mint a vízfolyás. Beálltam hát a tömegbe és vártam. De mindenek előtt, figyeltem. Ugyanis, ismét megéreztem azt a tipikus fémes ízt a számban. Majd hamarosan jött a csilingelés a fülemben és valami furcsa, az agyam egy hátsó zugában azt súgta, hogy nem vagyok egyedül. Legalább egy, ha nem több "kiemelkedő" személy tartózkodik itt rajtam kívül. Egy átlagos pillanatban még azt is fel tudnám mérni, hogy ki az illető, de ebben a felfokozott lelki állapotban ez nem nagyon megy. Az érdeklődésem mellett azonban csak úgy zakatolt bennem a félelem. Láttam, ahogy az egyik őr befenyít egy nőt. Na erre a sorsra nem akarok jutni. Jobb lesz ha meghúzom magam. Legalábbis egy időre biztosan. Az idős Dr. Ruhaim ennek ellenére nagyon bátornak tűnt. Csak úgy sugárzott belőle a tettvágy. Úgy gondolom, ha a támadóknak nem lett volna lőfegyvere, az öreg önmaga ütötte volna ki őket.

Mikor ismét fel mer nézni fogvatartóira, meglátja az üvegkockát az egyik férfi kezében, ami rögtön megragadja a figyelmét, hiszen sosem látott még ehhez hasonlót. Először megpróbálja meggyőzni magát, hogy valami hipermodern hadtechnikai fejlesztéssel van dolga, de ösztönei mást súgnak, ő pedig sose kérdőjelezte meg a megérzéseit. Ezért is tért be a múzeumba. Ám nem sokáig merenghet a kocka rejtélyén, mert a rádióból felhangzik az a hang, ami jéghideg, páncélkesztyűs kézként markol a zsigereibe. Daria szinte öntudatlanul fonja maga köré védekezően libabőrös karjait, tarkóján az apró hajszálak felmerednek, szeme kerekre tágul. A szemüveges férfi szavai mintha nagyon messziről érnének el hozzá.
-N...nem hiszem, hogy orosz... -hogy lehetne orosz, hisz ő sose tanult oroszul. Franciául igen, még az internátusban, de ez nem is francia volt. Ez olyan volt... mint az anyanyelve. Hogy lehet, hogy a férfi nem értette?
Idegesen néz körbe, hogy a többi túszra milyen hatással volt a hang, ami őt olyan érzéssel töltötte el, mint a farkas üvöltése az őzeket...

A társa erősen tartotta a kötelet, ráadásképen a kötél sem szakadt le alatta, aminek köszönhetően éppen és egészségesen jutott át a „szakadékon”. Hamarosan pedig már a szellőzőben találja magát. Amint halad a szellőzőben négykézláb, a célpontja felé, furcsa beszélgetést hall. Pár nevet sorolnak fel. Ebben még nem is lenne semmi furcsa.
- Vajon mit akarnak tőlük? – fut végig az agyán a kérdés.
Majd a saját nevét is meghallja. Erre aztán végkép nem számított. Eléggé elkerekedik a szeme. Vajon honnan ismerik az ő nevét.
- Mi a fene folyik itt. – tolul fel benne ez a kérdés. – Mit akarhatnak tőlem?
De mivel semmi ideje és lehetősége sincs, hogy a beszélgetőknek feltegye a kérdést, így tovább halad. Végre elérkezett a járat végére. De két terrorista elállja a szabad útját. Ha meg akarja számolni őket, akkor bizony át kell verekednie magát rajtuk. Igyekszik csendben végezni velük.
- 3…2…1… - számol vissza.
Majd az egyik fickó nyakába rúgja a rácsot. Egyből utána ő is beugrik, és megpróbálja kirúgni a másik a fickó lábát. Utána akinek a nyakába rúgta a rácsot, bemos egyet. Reméli, hogy összejön a terve. Ha nem, akkor másik megoldást keres.

A gépfegyveres férfi kedves és kifinomult javaslatára felkapja a fejét, épp csak egy pillantást vet az újabb fogolyra, akivel mintha nem lenne minden tökéletesen rendben, de most túlságosan leköti a gondolatait az, hogy ő hogy fogja megúszni ezt az egészet ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Aztán még ki is emelik a tömegből, hogy a nem teljesen rendben lévő újonccal és ezekkel a jólnevelt úri fiúcskákkal menjen ki tudja hová... Pedig ő tényleg csak az impresszionista gyűjteményt akarta megnézni. Ahogy óvatos mozdulattal felállt és illedelmesen lejjebb húzogatta rövidke szoknyája szélét, elejtette kis piros táskáját, gyorsan lehajolt érte, de mivel az egyik szimpatikus fegyveres fiatalember szelíd unszolása és a magassarkú cipellők nem alkotnak jó párost, megbotlott és csúnyán beütötte a térdét. Legszívesebben ott helyben elsírta volna magát, de úgy döntött, nem adja meg ezt az örömöt a mocskoknak, akik így bánnak egy hölggyel. Melléhez szorította a kis piros retikült, karját sértődött mozdulattal kirántotta az őt kísérő férfi lapátkezéből, kihúzta magát, csillogó, lágy hullámokban aláhulló barna haját kirázta a szeméből és úgy indult tovább a gépfegyveres nyomában, mint egy királynő a vérpadra.
Nyelt egyet, hogy biztos ne remegjen a hangja, majd gúnyosnak és fensőbbségesnek szánt hangon megkérdezte:
-Útbaejthetnénk esetleg a női mosdót? Szükségem volna rá...

Még hogy kicsipkézi az arcomat? Nagyon bájos kis ajánlat. Jobb lesz, ha engedelmeskedem. Ha majd lesz lehetőségem visszavágni ezért az arcátlanságért, akkor nem igazán lennék ezeknek a fickóknak a helyében. Nem, mint ha most a sajátom egy vonzóbb pozíció lenne. Amikor az egyik alak meglök feltör belőlem egy mordulás. Olyan igazi, mélyről jövő és állatias. Belefúrom szúrós tekintetemet az övébe, majd egy alig látható fejrándítással abba az irányba haladok, amelyikbe terelnek. Beérkezem az ismeretlen fogolytársnő mellé. Azonnal felgyúl bennem a felismerés. Ő az akit nem is olyan régen érzékeltem. Összeszűköl a szemem. Vetek rá egy csalafinta pillantást és átsuhan az arcomon egy mosoly...de csak egy másodpercre. Amikor elesik azonnal ott termek, hogy segítsek neki felállni, azonban nincs szüksége rám. Feltápászkodik magától és folytatja a gyaloglást. Egy kissé elgondolkodó lejtéssel a hangomban szólalok meg.
-Jól van?
Tudom, elég hülyén hangzik a kérdés. Egy ilyen helyzetben nem lehet túl jól egy ember. De mégis, ezt éreztem a leghelyénvalóbbnak. Az ő mondatára, csak összeráncolom a szemöldökeimet. Nem túl jó ötlet így kivívnia maga ellen ezeket a félőrült barmokat.

Ramon kedves érdeklődésére felnéz, megvonja kissé gömbölyű vállát, és hálásan elmosolyodik. Ez a mosoly azonban csakhamar lefagy az arcáról, amikor meghallja a vezérszónok durva válaszát. Vörösre rúzsozott száját összeszorítja, egy pillanatra sértődött arcot vág, aztán a "picsogás" szóról eszébe jut egy jelenet egy rajzfilmből... "Stop your whining!" és rá a válasz "I'm not whining, I'm complaining. You want whining? THIS is whining..." Ezen majdnem elkezd kuncogni, de inkább nem teszi, mert erről eszébe jut, hogy épp most hiúsult meg első, de közel nem utolsó szökési terve. Legalább is nagyon reméli, hogy lesz még terve. Valami csak lesz... Az unalmas gyaloglás elütésére, nameg persze azért, hogy ne kelljen a kirándulás végén váró lehetséges borzalmakra gondolnia, Ramont kezdi el figyelni, próbál rájönni, mi is olyan furcsa benne. Az, hogy nagyon kék a szeme? Nem, számtalan kékebb szemet látott már... Esetleg a mozgása? Abban sincs semmi különös... Ó, hát megvan! Az árnyéka. Hiszen az árnyékának szárnyai és szarvai vannak, és hosszú nyaka... Mint egy démonnak. De nem lehet démon, annál sokkal állatiasabb az az árnyék, és ami a legfontosabb, egyáltalán nem ijesztő. Sőt, szinte ismerős... Nem démon, inkább sárkány. Hát persze, hogy sárkány. Mostanában bármi furcsaság történik vele, annak hol homályosabban, hol egyértelműbben, de mindig sárkány a vége. Vajon más is furcsának látja Ramont? Valószínűleg nem... mint az a hang a rádióban.
Hirtelen mintha fény gyúlna a kusza kis fejében... A hang, és az, hogy ők most nem a többi fogollyal reszketnek az aulában, mind mind összefügg. És valahogy a sárkányokkal is. Már csak rá kell jönnie, hogyan.
A következő rádióüzenet szintén vegyes érzelmeket kelt benne, egyrészt megkönnyebbül, hogy a hatóságok mégiscsak intézkednek, bár furcsának tartja, hogy a jelentés csak egyetlen rendőrről szól, kicsit aggódik is érte, ellenben örül, hogy csak két őr maradt körülöttük. Igyekszik megkeresni Ramon tekintetét, és ha ez megvan, kérdőn néz rá, fejével a két férfi felé int és talán még egy összeesküvő kacsintásra is futja neki...